Fotós, tizenkilenc éves, és a Facebook-on már közel hatvanezer like-olóval büszkélkedő oldala van. Rizmajer Antal képei vidámak, fiatalosak, „divatosak”, és valóban felfedezhető bennünk valamilyen egységes stílus, amelyet készítőjük sajátjának lehet mondani.

(Facebook: https://www.facebook.com/rizmajerantalphotography )

Tóni tizenhárom éves korában kezdett el fotózni. „…egy gyerekkori barátommal állandóan egymást fotózgattuk, próbáltunk művészi képeket készíteni több-kevesebb sikerrel. Akkor jöttem rá, hogy nekem fontosabb, hogy másról jó képet készítsek, mint az, hogy rólam jó képek készüljenek. Aztán én ezt folytattam, és már nem csak őt fotóztam, hanem más ismerőseimet, majd ismeretleneket, és azóta a fotózás az életem részévé vált.” Arra a kérdésünkre, hogy ilyen fiatalon, hogy lett ennyire sikeres, a következő választ kaptuk: „Elég sok embert ismerek, így alapjáraton már sok ember látta a képeimet, ha közzétettem őket, aztán az ismeretlenek (akiket fotóztam) által is megismertek páran, illetve két nyereményjáték is volt az oldalamon. Aztán csak úgy ment magától.” Az ő esete is bizonyítja a közösségi média, az internet erejét, ami persze önmagában nem elég, nyilván fontos a tehetség, és az egyediség, amivel valaki ki tud tűnni az online tömegből.

Bennünket, akik a Nagyi Duma projekt keretében a generációs szakadékkal foglalkozunk, a „Mami milliő” sorozat képei fogtak meg. Felkerestük az alkotót, és megtudtuk, hogy a sorozat első képe - a „Forever young” felirattal - ,valójában házi feladatnak készült. Tóni alkalmazott fotográfusnak tanul OKJ-s képzésen, itt kapták a „Mami milliő” című feladatot, azonban a pozitív visszajelzések után a fiatal fotós egyértelműnek gondolta, hogy folytatni fogja. Egyelőre annyi kép szerepel a sorozatban, amennyit a közösségi oldalon láthatunk, de szeretné, ha ez még idén újabb képpel bővülne.

Kíváncsiak voltunk, hogy vajon a modell hogyan viszonyul a fotózáshoz: „Vicces, de a Mamám állandóan úgy tesz, mintha nem szeretné ezeket a fotózásokat, de inkább csak kéreti magát. Legutóbb úgy mentem le hozzá, hogy csak akkor mondtam neki, hogy szeretnék Róla képet csinálni, mikor már leértem. Elég sokáig kellett győzködni, hogy lefotózhassam, mert Ő "Nem számított arra, hogy most fotózni is fogom...”. Utólag kiderült, hogy elment fodrászhoz, mielőtt odaértem.” Megkérdeztük azt is, hogy a „Mami” használja-e a világhálót, megnézi-e magát a Facebookon: „(…) nem internetezik, de amikor találkozunk, mindig kéri, hogy mondjam el, miket írtak róla, illetve bármit teszek ki, ő hamarabb tud róla, mint bárki más, mivel Ő vidéken él, és ott elég gyorsan terjednek a hírek. Ettől függetlenül tisztában van a Facebook fogalmával, és mindig kéri, hogy tegyek még ki róla dolgokat. Nagyon szereti, hogy ennyien tudják, hogy ki ő, és hogy ennyien kedvelik.” Tóni mamája nem csak e téren nyitott, unokája elmesélte, hogy bármiről, „egy átlagos iskolai napról vagy akár egy átbulizott éjszakáról is lehet vele beszélgetni”, és ugyanilyen jó a kapcsolata a nagypapájával is.

Ennek ellenére úgy gondolja, hogy általánosságban véve van generációs szakadék. „(…) az idősek ahhoz szoktak hozzá, ami az ő korszakukban volt, így sokban különböznek a mai fiataloktól, mivel azóta elég sok minden változott. Vannak olyan idősek, akik ezt a változást és az új dolgokat is képesek elfogadni, illetve alkalmazzák is, és vannak olyanok, akik nem pártolnak el attól, amiben ők nőttek fel. Így hát sok olyan dolog van, amit mondjuk egy tinédzser helyesnek/jónak gondol, és ugyanaz egy idősnek helytelen/nem tetszik. Egyébként úgy gondolom, hogy azok az idősek, akik fiatalokkal/unokákkal vannak körülvéve, jobban képesek a változásra és elfogadni az új dolgokat, így sokkal jobban kijönnek a fiatalokkal.”

Amikor afelől érdeklődtünk, hogy ő, mint tizenéves éves fiatal miként látja az időseket, sztereotipizálástól sem mentes választ kaptunk, és még példával is lefestette. Valószínűnek tartjuk, hogy véleménye valamelyest tükrözi korosztályának gondolkodását: „Az idősebbeket két kategóriába tudnám sorolni. Az egyikbe azok az idősek tartoznak, akik szerények, aranyosak, és bármilyen fáradtak is, nem löknek fel azért, hogy helyhez jussanak a metrón. Nekik szó nélkül át szoktam adni a helyem. A másik típusba pedig azok tartoznak, akiknek általában tíz kiló smink van a fejükön, flegmák, és olyan álszentek, hogy a maratont is képesek lennének lefutni a metróig, fel is löknek, akár áthúzzák a kerekes kocsijukat mások lábán, csak hogy legyen helyük. Mikor már a metrón ülnek, hirtelen nagyon fáradtak lesznek és minden bajuk van. Pofátlanság vagy nem, nekik nem szívesen adom át a helyem.”

Beszélgetésünk során ismét megbizonyosodtunk róla, hogy a különböző generációknak valóban nem könnyű megtalálni a közös hangot, de legkevésbé sem lehetetlen, csupán kellő nyitottság és elfogadás szükséges, mindkét fél részéről.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.