Az olvasóhoz hasonlóan én is ráncoltam a homlokom e szavak hallatán, mikor a kiskőrösi Zsuzsi néni a szlovák népviseletről, lánykoráról mesélt nekem. Azzal a szándékkal mentem hozzá, hogy majd divatról, szépségápolásról, „fiúzásról” beszélgetünk, vagyis arról, ami a nőket érdekli - kortól függetlenül. Nagyon érdekes volt hallgatni a történeteit: egy egészen más világ sejlett föl előttem azon az estén, pedig csak néhány évtized telt el az Ő fiatal kora óta…

Abban az időben a munka és a templomba járás állt az élet középpontjában, valahogy minden kötődött ehhez a kettőhöz. A lányok 15 éves koruktól kezdve „lánykodhattak” vagyis ettől kezdve udvarolhattak nekik, s ezt egy érdekes szertartással hozták mindenki tudomására: fehér ruhában a templom oltára köré sorakoztak, akik ebbe a korba értek. Ők már mehettek vasárnap délutánonként a „séta térre”, ahol az udvarló legények felkérhették szívük választottjait egy sétára. Akit öten-hatan elhívtak egy délután alatt, az már bizony kapós lány volt a városban!

Tizenöt-tizenhat évesen már bálokban is lehetett ismerkedni, amit majdnem minden hétvégén tartottak. Egy-egy átmulatott este után pedig a „Hazakísérhetlek?” kérdés már nagyon komoly szándékot sejtetett a fiúk részéről, és nem volt mindegy, hogy a lány igennel vagy nemmel felelt erre. Ha a vonzódás kölcsönös volt, onnantól a fiú udvarlása is intenzívebbé válhatott: a séták megsokszorozódtak, a bálozás után egyértelmű volt, hogy ki-kivel megy haza, és akár moziba is elmehetett a pár. Nem lehetett azonban akármelyik estét együtt tölteni: a szerda és a szombat volt a kinevezett „legényjáró” este, amikor külön meglátogathatta a szerelmes ifjú a kedvesét.

A lányok persze igyekeztek minél divatosabban, csinosabban kiöltözni az ilyen alkalmakra: felhúzták az akár 1 tehén árába is kerülő Bácskait, vagy Zöld Kazsmirt (ezek voltak a híres márkák), hogy a legszebbek – a náthernások közé tartozhassanak. A szappannal tisztára mosott, gyönyörűre fésült hosszú hajakat fonott kontyba tűzték, hátra igazítva a főkötőt – a csepcát. Az öltözékük pedig a blúz – vagyis a halenka, illetve a három-négy alsószoknyára húzott ketenka – vagyis kötő volt. Az így elkészült leány akkor volt igazán szép, ha egy kis „hóvirág krémet” is kent magára, vagyis hófehér volt az arca. Így öltöztek akkor a lányok, legalábbis a nagyobb részük, akik a szlovák eredetű parasztcsaládok gyermekei voltak.

Ezt az udvarlási utat járta végig Pista bácsi is Zsuzsi nénivel… Ez az egyik esküvői fotójuk.

Több, mint 52 éve tart házasságuk, 52 éve együtt kelnek fel reggel, és együtt fekszenek le éjjel. A vidék adottságainak megfelelően szőlőművesek, számtalan földjük valamelyikén a mai napi dolgoznak, és persze a templomi kórusban énekelnek – vagyis teszik mindazt, amiben évtizedek óta örömüket lelik.

Ma már persze megmosolyogjuk az ő korukban természetes udvarlási metódusokat, a szokásaikat, és talán azt gondoljuk, hogy ez akkor működött, ma viszont már más világot élünk… El kell azonban ismernünk, hogy habár a technika, a társadalom és a kultúra valóban sokat változott, az ember alapvetően egyáltalán nem: a lányok mindig is a legszebbek akarnak majd lenni, a fiúk pedig a legerősebbek, legbátrabbak. A szeretet, a tisztelet és a kitartás pedig száz év múlva is olyan értékek lesznek, amelyeken emberi kapcsolatok fognak állni vagy bukni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.