Berki Krisztián megosztó személyisége vitathatatlan, akarva-akaratlanul mindenki véleményt formál róla. Nagyképű, provokatív, öntelt botrányhős, akinek csak a külsőségek számítanak? Avagy egy érző szívű fiatalember, aki óvja és vigyázza 90 éves nagymamáját, mindemellett aktívan érdeklődik a fiatal generáció jövője iránt? 

Berki Krisztiánt egy elegáns belvárosi borbárban vártuk – előzetes egyeztetésünk alapján este kilenc órára -, hogy nagymamájáról és az idősebb generációval való kapcsolatáról kérdezzük meg. Elfoglaltsága miatt nem kergettünk hiú ábrándokat, hogy időben meg fog érkezni. 20:59. Csörög a telefonom. Berki Krisztián: „Szia! Egy perc múlva ott vagyok!” Ez volt az első kellemes meglepetés vele kapcsoltban.

- A Budapesti Corvinus Egyetemen megvalósuló Nagyi Duma – Van közös témánk! nevű projektben a generációs szakadékkal foglalkozunk. Te érzed ezt a szakadékot?

- Sokat foglalkozom a kommunikáció bizonyos szakaszaival. Az Y generáció az, amiben benne vagyok, mivel ’80as születésű vagyok, és ’80-’95-ig van az Y generáció, majd jön a Z generáció. Valójában van szakadék, ez nagyon-nagyon könnyen látható szerintem a különböző korosztályoknál. De én azt gondolom, hogy régebben ez nem volt ekkora. Az volt a különbség, hogy akkoriban hamarabb öregedtek úgymond az emberek, tehát a 60 éves emberre azt mondtuk, hogy öregember vagy bácsi. Ma pedig már nem mondjuk ezt rájuk, mert akár a 70 éves is simán lehet aktív a társadalom számára. Viszont mint kommunikációs generáció, sokkal nagyobb a szakadék.

„Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor talán ez a projekt igazából senkit nem is érdekel rajtatok kívül.”

Egy olyan mozgalomnak, mint a tietek, van létszükséglete, de nagyon nehéz megtalálni a megfelelő fórumot hozzá. Azért nem hiszek ebben, mert nem fogjátok tudni kellőképpen képviselni, és kellőképpen bemutatni. Tehát lehet a te anyagod tökéletes, ha azt nem a megfelelő helyen, nem a megfelelő emberrel mutatod be, akkor senkit nem fog érdekelni. A Berki Krisztián személye ebből a szempontból jó ötlet, mert én megosztó személyiség vagyok.

- Szerinted a 21. században hogyan viszonyulunk az idős emberekhez?

- Nagyon gyorsak vagyunk, és nem vagyunk elég türelmesek. Én abban látom a hibát, hogy mivel felgyorsult a világ, számotokra, fiatalok számára sokkal nagyobb terheket kell elvinni, sokkal nagyobb a felelősség, mindig up to date-nek kell lenni, mindig gyorsan kell reagálni és dönteni. Ezáltal elmaradnak a beszélgetések az idősebb generációkkal. A saját példám alapján azt tudom mondani, hogy én mindig szaunázni, kávézni vagy cukrászdába mentem az idősebb generáció tagjaival.  Azzal pedig, hogy bejött a mobiltelefon, felgyorsult a világ. Régen tudtuk azt, hogy minden vasárnap 7-kor találkozunk a szaunában. Ezt ma már egy mobiltelefonnal 6 órakor vagy 6:30kor is le tudod mondani, mindennemű következmény nélkül. Azt gondolom, hogy régen megvolt a tisztelet, hogy megbeszéltünk egy fix időpontot, és azt nem mondtuk le, ott voltunk időben. Ma már nagyon könnyen lemondunk megbeszéléseket, nagyon könnyen átsiklunk megbeszélt időpontokon. Látod, ez nekem nagyon fontos, hogy hiteles lehessek, ezért ha megbeszéltük a 9 órát, akkor 9 órakor itt legyek, vagy esetleg a diplomáciai pár percbe beleférjek.

- A 90 éves nagymamáddal pedig sokat szerepeltek együtt a reality műsorodban.

- Igen. Én nagyon korán, 12 évesen elkerültem otthonról, tehát viszonylag nagy a szakadék a közvetlen szüleimmel, viszont a nagymama felé van egy olyanfajta szeretet, és olyanfajta köszönet, hogy az én diákéveimet, vagy úgymond óvodás és kisiskolás éveimet vele tölthettem. Úgy gondolom, hogy egy életen át hálásnak kell lennem, és igenis tudnom kell rá szakítanom időt, hogy megtapasztaljam, megéljem vele ezt az idős kort.

„Kiskoromban rengeteget dagasztottuk együtt a tésztát, és minden vasárnap kézzel készült széles metélt volt a húslevesben. Aranyszínű volt a húsleves, gyöngyöz és zsíros.”

- Ha a Nagyi Duma – Van közös témánk! mozgalom keretében üzenhetnél a fiataloknak akkor mit tanácsolnál, hogyan viszonyuljanak az idős emberekhez?

- A legfontosabba az, hogy tiszteljék az időseket, és legyenek türelmesek. Ha ez a kettő megvan, akkor annyi információt és annyi tanítást kaphatnak az idősektől, amit senki mástól manapság. Tehát tisztelet és türelem. Ha tisztelik őket, akkor meg fogják hallgatni. Ahhoz, hogy meghallgass, ahhoz kellően türelmesnek kell lenni. Onnantól kezdve nyert pozícióban van minden fiatal, mert az életet magát tudják magukba szívni. Én mindig azt mondtam régen - mert nekem idősebbek voltak a mentoraim -, hogy egyetlen dolgom volt, velük egy társaságban lenni. Semmi több. Csöndben maradni és figyelni. És tényleg, ha fiatal vagy, és kellően ambiciózus, tudod, hogy mit szeretnél, és jó emberek társaságában vagy, idősebb emberek társaságában vagy, akkor ezeket az élettapasztalatokat, ezt a fajta tudást magadba tudod szívni. Nem kell semmi több, csak társaságban kell lenni, és csöndbe kell maradni. És amikor megszólalsz, akkor viszont okosat kell mondani.

3 évtizede várja a vendégeket Marika Néni Kávézója, ahol a főprofil - a kávézó név ellenére – a házias hamburger, melynek legfontosabb összetevője a szeretet. Ahogy maga Marika néni fogalmaz: „Ez csak úgy jó, ha beleraksz mindent, ha benne van a szereteted is minden hamburgerben. Mert hidd el, hogy benne van.” A hamburgerező tulajdonosa, szakácsa, háziasszonya 70 éves, de a kávézó törzsközönsége főként fiatalokból áll, s a Facebookon már a tízezredik lájkhoz közelednek (Ennek kapcsán egy hónapig tartó ingyenes meglepetéssel készülnek mindenkinek, aki becsekkol!) A diákoknak járó jelszavas burger titka szájról szájra terjed a városban, és aki egyszer betér ide, biztos, hogy visszajáró vendég lesz!

Korábban is ismertük Marika néni hamburgerét és a fiatalokkal való jó kapcsolatát, ezért is tért be a Nagyi Duma csapata, hogy beszélgessünk vele a generációs szakadékról. Ennek hallatán ő elkerekedett szemmel csak annyit mondott, hogy ő bizony ilyen szakadékot nem tapasztal: „Nem tudom mi van a külvilágban, de itt minden rendben van, nagyon rendesek a gyerekek, bárki aki ide bejön.” Ő pedig bármikor, bármiről kötetlenül tud beszélgetni a fiatal vendégekkel. „Néha itt marad egy pár ember, és amikor többen nem jönnek már, mert záróra, akkor kiülünk és beszélgetünk. Nem hiszed el, hogy milyen beszélgetések vannak itt! Mindenről. A múltkor - hát azon rettenetesen nevettem - minden asztalnál ültek, aztán kiültem dumálni, és képzeld el, mindegyik marketinges volt! Éppen arról volt szó, hogy egy üzletet hogyan lehet úgy csinálni, hogy 30 éve menjen. Mondtam nekik, hogy tulajdonképpen úgy, hogy ne mindenáron akarjad, és ne az lebegjen a szemed előtt, hogy mindent eladni, és mindenkit manipulálni. Ez nem erről szól. A pult mögött legyél természetes, szeresd azt, aki bejön, próbálj úgy eladni, hogy kitaláld a vásárló gondolatát, hogy mit szeretne, és akkor biztos, hogy vissza fog jönni. Mindent, amit elindítottam, azért tettem, hogy ti jól járjatok, kedvezményt kapjatok, szívesen jöjjetek vissza!”

Nem csak az üzletről, és az „ösztönös marketing” trükkökről beszélget Marika néni a jóízűen falatozó diákokkal. A leggyakoribb témák közé a párkapcsolati gondok tartoznak, amiben ugyan - saját bevallása szerint - túl sokat nem tud segíteni, de „a véleményét elmondja, aztán vagy jó, vagy rossz”. „Volt, hogy mondtam, hogy „Ti nem vagytok egymáshoz valók”. Megharagudtak rám, és nem jöttek háromnegyed évig. Aztán visszajött a fiú, hogy „Hú, Marika néni honnan tetszett tudni..”. Hát mondom, én 70 éves vagyok. És te meg? 20.” – mesélte nevetve. Azzal kapcsolatban, hogy mi változott az évtizedek alatt ezen a téren, a következő választ kaptuk: „Én, amit látok, az csak az, hogy most a lányok udvarolnak a fiúknak. Abban az időben ez fordítva volt. De ugyanolyan szerelmesek, ugyanúgy szakítanak, ugyanúgy összevesznek-kibékülnek. Ezek a dolgok nem változnak.”

Tudatosan, emlékeit és élményeit felhasználva kezeli a vendégeket. Saját bevallása szerint, neki nem volt olyan jó kapcsolata az idősekkel fiatalkorában, mint most a fiatalokkal. „Azért volt nehéz, mert fiatal voltam. Visszamenőleg rájöttem, hogy sok jó tanácsot nem fogadtam meg... Ezért szeretnék most a fiataloknak olyanokat mondani, amiket meghallgatnak, és esetleg eszükbe jut, hogy „Hú, hát az tényleg igaz, amit a Marika néni mondott”. Szoktam mondani, hogy csupa önzésből szeretem a fiatalokat, mert azt szeretném, hogy emlékezzenek rám!”

Beszélgetésünk közben boldog arccal jöttek-mentek a vendégek, és Marika néni csak ennyit mondott: „Nézd meg, mosolyog… lehet ezeket nem szeretni?”. Újak köszöntek el azzal, hogy évek óta dolgoznak a vendéglátásban, és „le a kalappal”, ide biztosan visszatérnek, illetve régiek mondták, hogy öröm ide visszajönni, mert ez a hely „az otthont idézi”, a „saját nagymamát”. Marika néni a város nagymamája. „Ezt vállalom is, és nagyon szívesen vagyok a város nagymamája. Látod ez az. Öröm itt dolgozni.”

A város nagymamája kifejezetten a diákoknak vezette be 9 évvel ezelőtt a „jelszavas burgert” is. „6 egyetemről 6 fiatalt behívtam, és mondtam, hogy szeretnék kedvezni nekik, 500 forint kedvezményt adok, csak indítsák útnak ezt a jelszót. Én senkinek nem mondom el, itt kiírva nem lesz, nem reklámozzuk, csak rátok bízom. És elindították. Na? Milyenek a fiatalok? Nagyszerűek! És úgy elindították, hogy nem is hiszed el, de már 10 emberből 8 tudja a jelszót. Van, hogy valaki nem tudja, akkor kiszólok, hogy valaki segítsen már nekik, és a többiek készségesen segítenek.”

Marika nénihez mindig fiatalok jártak, régen is, most is. Vannak, akik évtizedek után is betérnek, olykor meglepődnek, hogy a hamburgerező még mindig működik, Marika néni pedig felismeri azokat is, akik 25 éve jártak nála utoljára. A Kávézó a béke szigete, ahol semmi nem változik. Ugyanolyan a hamburger, amit meg is jegyzett beszélgetésünk közben: „Látod, ezt ugyanúgy készítettem el, mint ’84-ben. Szokták mondani, hogy semmit nem változott azóta az íze.” Gyakran halljuk, hogy „hová tart a világ”, „mennyit változtak a fiatalok”, de Ő ezt is megcáfolta: „Olyan érzésem van, hogy itt, velem, semmit nem változtak. Ugyanolyanok, mint régen. Ugyanolyan kapcsolat van közöttünk, s ez semmit nem változott. Nem tudom, hogy ott kint, a nagyvilágban mi változott, de itt semmi. Szeretni kell a fiatalokat, ez a titka. Ha a fiatalokat szereted, ők is így fognak hozzád viszonyulni. Ha jót adsz, nem tudnak majd rosszat viszonozni.”

Ugyanakkor szerinte kevesebb a szeretet a világban, és „Nem is igazán figyelünk egymásra, pedig mennyivel jobb lenne, ha odafigyelnénk, mert az ember nyitott könyvvé válik, ha odafigyelsz rá. Mindenkinek megvan a maga gondja, bánata, problémája, hiszen ez az élet velejárója. De néha nagyon jó az, ha megkérdezik az embertől, hogy „Hogy vagy, hogy bírod?”. Persze nyilván mindenkinek megvan a maga hibája. Nehogy azt hidd, hogy én tökéletes vagyok, de az biztos, hogy én odafigyelek mindenkire.”

Marika néni a szatmári Tarpáról jött Budapestre a 60-as években, hogy textil szakon tanuljon az Iparművészeti Egyetemen, de máshogy alakult az élete. Férjhez ment, és bár kicsit bánja, de végül nem tanult tovább. Mi fiatalok, akik betérünk hozzá egy ebédre, és egy kis beszélgetésre, egészen biztos, hogy jól járunk ezzel. Igyekezzünk annyi szeretetet adni Neki, és minden idősebb embernek, hogy érezzék: jó helyen vannak.

Az idősek médiareprezentációjával kezdtük a beszélgetést, végül kirándulásairól, unokáiról, sőt még Teller Edéről is mesélt nekünk a nyolcadik X felé közeledő, fáradhatatlan geológus.

Igazi késő őszi, borongós délutánon baktattunk a 14. kerület szürke utcáin, a TV2 székház felé. Interjúalanyunk, a mosolygós Árpi bácsi – vagyis Dr. Juhász Árpád, a magyarországi tudományos ismeretterjesztés úttörője – a recepción fogadott minket, majd kedvesen beinvitált irodájába. Miután kényelmesen elhelyezkedtünk, illetve megbeszéltük a kommunikáció szakosok általános problémáit (ti. Dunát lehet rekeszteni velünk), neki is rugaszkodtunk aktuális témánknak, a generációk közötti szakadék problémájának.

A Budapesti Corvinus Egyetem hallgatóiként a generációs szakadékkal foglalkozunk, az ún. Nagyi Duma – Van közös témánk! nevű projektben. Kutatásaink bebizonyították, hogy manapság a média gyengébb társadalmi státuszban tünteti föl az idősebb generációt, mint akár 15-20 évvel ezelőtt. Ön, mint aki évtizedek óta médiaszereplő, és igényes médiatartalmakat gyárt, mit gondol erről a negatív változásról?

Valóban, a kereskedelmi televízió nem veszi emberszámba azt, aki már elmúlt 50 éves, de ez nem egy értékítéletből fakad, hanem egyszerűen a reklámozók potenciális vevőket akarnak megcélozni, a 18- és 50 év közötti réteget – pontosabban a 19 és 49 közötti réteget, mert „az 50 éves már nem ember” – így a műsorok is ezt a generációt veszik figyelembe. Éppen most van kibontakozóban egy kampány, amit a TV2 indított el, hogy megpróbálja a reklámozókat ráhangolni arra, hogy kitolják ezt a határt 60 évig, mivel a fiatalok elképesztő mennyiségben vannak állás nélkül, és olyan koldus szegények, hogy amiket nekik reklámoznak, azok sokszor anyagilag elérhetetlenek számukra. Ezzel szemben a nyugdíj előtti korosztály egy elég erős vásárlóerőt képvisel…

Ön szerint a média játszhatna szerepet abban, hogy javítson az idősek társadalmi megítélésén?

Szerintem egy kereskedelmi tévétől nem lehet ilyet várni, hiszen őket csak a reklámok érdeklik. Magának nem mondok ezzel újat, ha azt mondom, hogy a lécet már nem nagyon lehet lejjebb tolni a műsorok IQ szintjét illetően… Ezzel a problémával magamnak is szembesülni kellett, amikor főszerkesztőként feljebb próbáltam tenni ezt a lécet, másnap pedig lezuhant a nézettség. Mindemellett a köztévének nyilván feladata az, amit egy kereskedelmi csatornától nem lehet elvárni.

A generációs szakadék témájával kapcsolatban sokszor szóba kerül a technikai változás is, hogy az idősebbek nem tudnak lépést tartani a változó kommunikációs formákkal…

Ennek kapcsán eszembe jut a hét éves unokám, aki iPad-jével felvette magát tánc közben – mivel amatőr balettre jár – majd feltette a youtube-ra, hogy a nagypapa is láthassa. Nekik ez már szinte a génjeikben van… A saját generációmban én nagyon korán kapcsolatba kerültem a számítógépekkel, de nem úgy, mint használó, hanem mint igazgató: Magyarországon az egyik első intézmény volt az enyém, ahol Commodore 64-el tanítottunk számítástechnikát. Én magam viszont nem kerültem közelebbi ismeretségbe az informatikával, így amikor 16 évvel ezelőtt ide kerültem a TV2-höz, eleinte egy titkárnő volt segítségemre ebben. Aztán kirúgtak minden asszisztenst, így elvégeztem 1-2 tanfolyamot, és meg tanultam használni a számítástechnika számomra szükséges részeit. A nagyobbik unokám gyakran segít még mindig nekem, együtt szkenneljük be a sokszor 40-50 éves diáimat, illetve más diákok is gépelnek nekem időnként.

Jó kapcsolata van az unokáival?

Igen, habár nincs olyan sok érintkezési felületünk. A legidősebb fiúval, aki egyébként most végzős a Corvinus egyetemen, amíg nem élt stabil élettársi kapcsolatban, nagyon gyakran utazgattunk együtt, de még most is el-eljön velem. Tavalyelőtt például Izlandon voltunk, s ő repült be kisrepülővel egy vulkán fölé. A középső unokám táncos, a Színművészeti Egyetemre jár, és bár nagyon szeretjük egymást, minimális az érintkezési felületünk. Neki az élet a táncról meg a buliról szól, ami nekem nyilván terra incognita, de persze szimpatizánsa vagyok. Érdekes módon a legkisebb unokámmal sokkal nehezebben találom meg a hangot, mint más kisgyerekekkel. A barátaimnak, akikkel kirándulni járunk, több unokájuk is van, és az egyik családban a gyerekek például egy-egy ilyen kirándulás után kimondottan reklamálnak, ha nem megyek el hozzájuk ebédelni. Amikor ott vagyok náluk, gitároznak vagy előadnak nekem valamit, tehát érezhetően nagyon kedvelnek. Ezzel szemben az én hétéves unokám egy sokkal zárkózottabb személy, mintha függönyt húzna kettőnk közé, nem enged magához közel. Nyilván ezek személyiségfüggő kérdések is…

Hogyan törekszik arra, hogy megőrizze szellemi frissességét, fiatalos mentalitását?

Hétvégenként kisebb kirándulásokra járok, két hasonló, aggastyánkorú barátommal. Az egyikük nagyon régi barátom, akivel anno együtt cselgáncsoztunk, aztán mikor abból kiöregedtünk, kajakba ültünk és vagy 40 évig jártunk nyitott versenyekre. Ő korkedvezménnyel elment hamarabb nyugdíjba, s bár sokkal több ideje van könyvek olvasására, tárlat járásra, mint nekem, időnként egyszerűen ideges leszek a  mozgásától… ahogy leparkol egy autóval, ahogy bekászálódik és fél órát szöszmötöl mindennel, míg elindul. Pedig ezerszer jobb fizikai állapotban van, viszont nekem sokkal többet és aktívabban kell kommunikálni, dolgokat elvégezni… Egy időben profi nagypapa voltam, még a köztévében készítettünk egy sorozatot, aminek az volt a címe, hogy A világjáró nagypapa mesél.

TV-s illetve rádiós munkái kapcsán rengeteget utazott, a világ számos országában járt. A generációk közötti szakadék a fejlődő országokban is megtalálható, vagy ez csak a nyugati világban van jelen?

Ez egy nagyon differenciált dolog – hiszen kapásból említhetem Kambodzsát, Vietnámot, vagy Laoszt, ahol a népirtások, háborúk révén a lakosság fele húsz év alatti. Bizonyos korosztályok teljesen eltűntek, így ezeket az országokat össze se lehet hasonlítani Európával vagy Magyarországgal. Az igazi nagy, ázsiai országokban, - például Kínában vagy Indiában -, ahol a világ népességének 40%-a él, én inkább vidék-város ellentétet figyeltem meg. Ott némely faluban még a középkorhoz hasonló állapotok uralkodnak, babonákkal, kegyetlenségekkel, rendkívül rigid szokásokkal. A városba áramló fiatalok ezzel szemben egy sokkal szabadabb – ám lehet, hogy nem kegyetlenebb – világba kerülnek, s átveszik azokat az új szokásokat, amiket itt látnak.

A generációs szakadék témájával kapcsolatban mit tanácsolna, mit üzenne a fiataloknak?

Gyertek el velem Kambodzsába, az idősek otthonába. Ott a lakosság egy jó része a népirtás áldozata lett, a diktátoruk két és fél millió embert ölt meg, és elsősorban az értelmiséget. Még a golyót is sajnálták tőlük. Itt sikerült fiatalokkal és idősekkel is beszélgetnem, s a túlélő generációk elképesztő dolgokat tudnának mesélni a mi fiataljainknak.

Emellett azt tanácsolom nektek, hogy próbáljátok elkerülni azokat a zsákutcákat és baklövéseket a technikai civilizáció terén, amiket az én generációm meglépett, s amelyekről utólag kiderültek, hogy totál rossz lépések voltak. Érdemes lenne megtudni egy fiatalnak, hogy miket tartott baklövésnek a nagypapa. Én életem során sok okos emberrel beszélgettem, többek között Teller Ede világhírű atomfizikussal is, de képtelen voltam elfogadni az ő álláspontját, miszerint a környezetvédők a civilizáció legnagyobb kerékkötői, mert a tudomány fejlődésének útjába gátakat építenek. Ő úgy gondolta, hogy azokat a károkat, amiket a technikai fejlődés okoz, majd a technika újabb vívmányaival meg lehet gyógyítani. Ez egy technokrata szemlélet. Az én véleményem az, hogy minden döntésnél figyelembe kellene vennünk, hogy a bolygónkra milyen hatással leszünk.

Molnár Piroska 68 évesen elismert színész, Kossuth-díjas művész, a Nemzet Színésze, és még mindig sikert sikerre halmoz: legutóbbi filmje A Nagy Füzet, egyre nagyobb nemzetközi sikert ér el. A színésznő egy kegyetlen nagymamát játszik a főszerepben, ebből kiindulva beszélgettünk vele a generációs különbségekről, illetve kérdeztük véleményét a „mai fiatalokról”, úgy is, mint a Színművészeti Egyetem oktatójától, aki nap mint nap találkozik a huszonévesekkel.

Amikor rákérdeztünk, hogy mi az, ami legtöbbet változott az ő fiatalkora óta, Molnár Piroska szinte gondolkodás nélkül a köznyelv átalakulását emelte ki. „A szabados beszéd ma annyira a fiatalok köznyelve, hogy az ember nem is rója föl nekik. Egyszerűen nem is érzik, hogy ez probléma lenne. Például a Színművészeti Egyetemen a jelenetek során, mintha kötőszót használnának, úgy megy a „b***eg” és a „k**ög” , és úgy elámulok. Eszembe jut, hogy én 50 évvel ezelőtt jártam erre a főiskolára, és ha az én drága jó színészmesterség tanárom, Pártos Géza, most meghallana egy ilyen jelenetet, mit szólna, hogy a közbeszéd ilyen változáson ment át néhány évtized alatt”. A színésznő saját bevallása szerint „nem ítéli ezt el, mert látja, hogy nem akarnak ők rosszat, csak ez pereg le a nyelvükről”. Közösen megállapítottuk azt is, hogy a modern szépirodalom is legitimálta a trágár beszédet, emellett Molnár Piroska azt is megfigyelte, hogy a diákjai sok esetben már a legegyszerűbb irodalmi szöveget is emelkedettnek érzik.

Utalt arra is, hogy a nyelv mellett a fiatalok értékrendje, életmódja is sokat változott. Ami korábban egyedi esetnek számított és viccet csináltak belőle, az ma már normális, cseppet sem meglepő, és így humor értékét is elvesztette. Ezzel kapcsolatban így fogalmazott: „Az én fiatalkoromban még csak vicceltünk erről, például amikor két fiatal ismerkedett így, hogy: „Szejjaa” „Csááá” „Hova?” … Aztán lefeküdtek egymással, és másnap reggel: „Hogy is hívnak?”. Ez volt akkoriban a kabaré, erről szóltak a darabok, ma meg már körülbelül ez a közlekedésmód a fiatalok között, és még durvább. Isten ments, hogy azt mondjam persze, hogy tiltsák be az ilyet… csak úgy érdeklődve nézem, hogy hova fog ez elmenni…” A színésznő szerint az idősebb generáció tanítói szerepének eleget téve, nem tiltással, fenyegetéssel, utasítással, hanem egyfajta „megértő kerülgetéssel” terelgethetné a fiatalokat.

Generációs különbségek persze mindig voltak. „Ez olyan, mint amit a Kabaréban is mondtak régen, hogy „Bezzeg a mai fiatalok…”. Ez mindig is probléma volt, hiszen különbözőek vagyunk, mások a problémáink, másban élünk és mások a fontos dolgok egy adott életkorban, de szerintem ezt szépen át lehet hidalni. Épp a Háy János mesélte, akinek kamaszkorú fiai vannak, hogy a gyerekek szégyellni kezdték, mert miért kell neki úgy viselkednie, mint egy tizenévesnek…Ő persze fiatalnak érzi magát most is.” - meséli a színésznő nevetve. „Én is néha arra ébredek, hogy elkésem a suliból! Mert ezt az ember belülről nem érzi…Persze, ha rám néznek, akkor látják, hogy egy korosodó hölgy vagyok, de én ha a tükörbe nézek, azt kérdezem magamtól, hogy ki ez a néni?! Ezzel nyilván minden generáció így van.”

A belső fiatalság megőrzése a legfontosabb, mind a saját boldogságunk, mind pedig a fiatalokkal fenntartható jó kapcsolat fenntartása érdekében. „Azt gondolom, hogy nincs lezárt élet és ne zárjuk el magunktól az újat, a hasznosat. Persze egy ilyen napon, mint a mai, ebben a rettenetes nyálkás, esős időben, amikor hamar sötétedik, iszonyú nehéz elindulni. Azt mondanám inkább, hogy pizsama, fürdőköpeny, TV, macska az ölembe… De hát közbe meg el kellett indulni, ha játszanék, akkor is el kellett volna már indulnom a színházba. Nem azt mondom, hogy ez olyan könnyű, egyre nehezebb, de nem szabad beletörődni. Engem az, hogy megy előre az élet – és nagyon gyorsan telik! – inkább arra ösztönöz, hogy kihasználjak minden időt. Nem azt mondom, hogy habzsolni kell az életet, de ha vannak szabad estéim – mert néha vannak – akkor megyek színházba, nézek kollégákat, majdnem minden napra valami programot csinálok, ha éppen nincsen kötelező programom. Mert azt mondom, hogy annyi minden belefér egy napba. Az öregeknek – bár én nem tartottam magam annak, de így 60 év után már valljuk be őszintén, annak hívnak – meg kell találni a lehetőségeket, mert annyi minden van még az életben, amit megtapasztalhatunk.” Talán ennek a nyitottságnak és életszeretetnek köszönhető az is, hogy Molnár Piroska a modern kommunikációs technológiákkal is igen jó barátságban van: az interjú ideje alatt folyamatosan jöttek üzenetei okostelefonjára, közösségi profiljára.

Mikor arra kérdeztünk rá, mit tanácsolna a fiatal nemzedéknek a generációs különbségek leküzdése kapcsán, a következőt mondta:

„Próbáljanak meg nyitottsággal fordulni az idősebb generáció felé, és próbáljanak meg tapasztalatot gyűjteni tőlük. A Macskajátékban, amit négy vagy öt éve játszunk az Örkény színházban, a Giza nevű szerepet játszom, és ebben a húga lányának ír egy levelet a Giza Németországból, amiben a következő szerepel: „Próbáld megtanulni anyád sorsából, ami egy másik ember sorsából megtanulható.” – ezt tudom ajánlani a fiataloknak, hogy próbáljanak meg az idősebb generációk sorsából meríteni, mert lehet."

Fotós, tizenkilenc éves, és a Facebook-on már közel hatvanezer like-olóval büszkélkedő oldala van. Rizmajer Antal képei vidámak, fiatalosak, „divatosak”, és valóban felfedezhető bennünk valamilyen egységes stílus, amelyet készítőjük sajátjának lehet mondani.

(Facebook: https://www.facebook.com/rizmajerantalphotography )

Tóni tizenhárom éves korában kezdett el fotózni. „…egy gyerekkori barátommal állandóan egymást fotózgattuk, próbáltunk művészi képeket készíteni több-kevesebb sikerrel. Akkor jöttem rá, hogy nekem fontosabb, hogy másról jó képet készítsek, mint az, hogy rólam jó képek készüljenek. Aztán én ezt folytattam, és már nem csak őt fotóztam, hanem más ismerőseimet, majd ismeretleneket, és azóta a fotózás az életem részévé vált.” Arra a kérdésünkre, hogy ilyen fiatalon, hogy lett ennyire sikeres, a következő választ kaptuk: „Elég sok embert ismerek, így alapjáraton már sok ember látta a képeimet, ha közzétettem őket, aztán az ismeretlenek (akiket fotóztam) által is megismertek páran, illetve két nyereményjáték is volt az oldalamon. Aztán csak úgy ment magától.” Az ő esete is bizonyítja a közösségi média, az internet erejét, ami persze önmagában nem elég, nyilván fontos a tehetség, és az egyediség, amivel valaki ki tud tűnni az online tömegből.

Bennünket, akik a Nagyi Duma projekt keretében a generációs szakadékkal foglalkozunk, a „Mami milliő” sorozat képei fogtak meg. Felkerestük az alkotót, és megtudtuk, hogy a sorozat első képe - a „Forever young” felirattal - ,valójában házi feladatnak készült. Tóni alkalmazott fotográfusnak tanul OKJ-s képzésen, itt kapták a „Mami milliő” című feladatot, azonban a pozitív visszajelzések után a fiatal fotós egyértelműnek gondolta, hogy folytatni fogja. Egyelőre annyi kép szerepel a sorozatban, amennyit a közösségi oldalon láthatunk, de szeretné, ha ez még idén újabb képpel bővülne.

Kíváncsiak voltunk, hogy vajon a modell hogyan viszonyul a fotózáshoz: „Vicces, de a Mamám állandóan úgy tesz, mintha nem szeretné ezeket a fotózásokat, de inkább csak kéreti magát. Legutóbb úgy mentem le hozzá, hogy csak akkor mondtam neki, hogy szeretnék Róla képet csinálni, mikor már leértem. Elég sokáig kellett győzködni, hogy lefotózhassam, mert Ő "Nem számított arra, hogy most fotózni is fogom...”. Utólag kiderült, hogy elment fodrászhoz, mielőtt odaértem.” Megkérdeztük azt is, hogy a „Mami” használja-e a világhálót, megnézi-e magát a Facebookon: „(…) nem internetezik, de amikor találkozunk, mindig kéri, hogy mondjam el, miket írtak róla, illetve bármit teszek ki, ő hamarabb tud róla, mint bárki más, mivel Ő vidéken él, és ott elég gyorsan terjednek a hírek. Ettől függetlenül tisztában van a Facebook fogalmával, és mindig kéri, hogy tegyek még ki róla dolgokat. Nagyon szereti, hogy ennyien tudják, hogy ki ő, és hogy ennyien kedvelik.” Tóni mamája nem csak e téren nyitott, unokája elmesélte, hogy bármiről, „egy átlagos iskolai napról vagy akár egy átbulizott éjszakáról is lehet vele beszélgetni”, és ugyanilyen jó a kapcsolata a nagypapájával is.

Ennek ellenére úgy gondolja, hogy általánosságban véve van generációs szakadék. „(…) az idősek ahhoz szoktak hozzá, ami az ő korszakukban volt, így sokban különböznek a mai fiataloktól, mivel azóta elég sok minden változott. Vannak olyan idősek, akik ezt a változást és az új dolgokat is képesek elfogadni, illetve alkalmazzák is, és vannak olyanok, akik nem pártolnak el attól, amiben ők nőttek fel. Így hát sok olyan dolog van, amit mondjuk egy tinédzser helyesnek/jónak gondol, és ugyanaz egy idősnek helytelen/nem tetszik. Egyébként úgy gondolom, hogy azok az idősek, akik fiatalokkal/unokákkal vannak körülvéve, jobban képesek a változásra és elfogadni az új dolgokat, így sokkal jobban kijönnek a fiatalokkal.”

Amikor afelől érdeklődtünk, hogy ő, mint tizenéves éves fiatal miként látja az időseket, sztereotipizálástól sem mentes választ kaptunk, és még példával is lefestette. Valószínűnek tartjuk, hogy véleménye valamelyest tükrözi korosztályának gondolkodását: „Az idősebbeket két kategóriába tudnám sorolni. Az egyikbe azok az idősek tartoznak, akik szerények, aranyosak, és bármilyen fáradtak is, nem löknek fel azért, hogy helyhez jussanak a metrón. Nekik szó nélkül át szoktam adni a helyem. A másik típusba pedig azok tartoznak, akiknek általában tíz kiló smink van a fejükön, flegmák, és olyan álszentek, hogy a maratont is képesek lennének lefutni a metróig, fel is löknek, akár áthúzzák a kerekes kocsijukat mások lábán, csak hogy legyen helyük. Mikor már a metrón ülnek, hirtelen nagyon fáradtak lesznek és minden bajuk van. Pofátlanság vagy nem, nekik nem szívesen adom át a helyem.”

Beszélgetésünk során ismét megbizonyosodtunk róla, hogy a különböző generációknak valóban nem könnyű megtalálni a közös hangot, de legkevésbé sem lehetetlen, csupán kellő nyitottság és elfogadás szükséges, mindkét fél részéről.

Borongós őszi délutánon zötykölődtem Újpest városközpont felé, a lepukkant hármas metrón. Késésben voltam, pedig nagyon igyekeztem kiszámolni az utazási időt, de hát ez a pesti közlekedés. Izgatottan csöngettem be a megadott címre, ahol meleg szeretettel fogadták érkezésemet, s mivel az előttem érkezett vendégek még csak éppen indulóban voltak, adódott pár percem még az interjú előtt, egy kis szusszanásra. Végül az ebédlőben huppantam le, szemben Antal Zsuzsával, az Esélyegyenlőtlen c. blog írónőjével. Kedves mosolya, ugyanakkor tekintélyt parancsoló egyénisége az első pillanattól megfogott. Gyorsan elhadartam a Nagyi Duma projektünk lényegét, hogy miért is dolgoznak szorgos kezek ezen a magyar társadalmat alapjaiban érintő problémakörön, majd usque két órát beszélgettünk a generációk közötti szakadékról (generation gap): mi lehet e probléma gyökere, következménye, miben más ez most, mint 40 évvel ezelőtt, és milyen utak körvonalazódhatnak előttünk ennek megoldására.

Egy pont aznap történt esemény jutott eszébe először: Szabolccsal, egyetemista fiával, és édesanyjával, a már 84. életévét taposó Olga nénivel ebédeltek együtt délelőtt, amikor is szóba került egy (talán még számomra is) nehezen érthető téma, szoftvertelepítéssel kapcsolatban. Olga néni persze csak nagyokat nézett, keveset értett a szakmai diskurzusból, mire unokája, Szabolcs nagy türelemmel, leegyszerűsítve, de elmagyarázta a kérdéses témát Olga néninek. „Ha érthetően ki akarjuk fejezni közlendőnket az idősebbek felé, akkor ki is tudjuk – csak akarni kell!”- mondta Zsuzsa. Ha meg van bennünk az akarat, akkor a módját is megtaláljuk, hogyan beszélgessünk úgy nagyszüleinkkel, hogy az mindkét fél számára érthető, és akár élvezetes is legyen. A kutya talán pont itt van elhantolva: „A baj az, hogy egyes generációknak nincs egyszerűen indíttatásuk arra, hogy beszélgessenek… nincs egyszerűen igény a perszonális, személyközi kommunikációra. (…) Ez pedig a kapcsolatok kiüresedéséhez vezet, sőt, alapvető identitás válsághoz is… Pedig ezekből a beszélgetésekből a fiatalok ÖNMAGUKAT ismerhetik meg leginkább!” A családdal, felmenőinkkel való konstruktív párbeszédtől való elzárkózás ugyanakkor nem csak saját egyéniségünkre van negatív hatással, hanem társadalmi probléma is: képtelenekké válunk érvelni, vitatkozni, mindezt racionálisan, vagy akár szeretettel…

Persze nagyon sok múlik a felnőttek, idősek hozzáállásán is: „Nagyon fontos, hogy milyen az otthoni környezet, hogy mit hozol otthonról… Én mindig is sokat beszélgettem a fiam barátaival, kíváncsi voltam rájuk, érdeklődtem felőlük. Ma is szívesen jönnek el hozzám, és értéknek tartják a közös dumcsizást!” Az odafigyelés, a törődés, és a személyes beszélgetés – vagyis a közösség élménye nélkülözhetetlen a jó generációk közötti kapcsolatnak. Generációk közötti különbségek persze mindig is voltak, harminc és hatvan évvel ezelőtt is, ugyanakkor a technikai, társadalmi környezetünk ma sokkal gyorsabban változik, s hajalmosak vagyunk inkább technikai kütyükkel körbevenni magunkat, a virtuális valóság világába „elbújni”, csak nehogy face to face kapcsolatba kelljen kerülni…

„Oda jutottunk, hogy manapság együtt tudunk élni a számítógéppel, a másik emberrel pedig egyszerűen nem tudunk mit kezdeni.”

Egyelőre viszont nagyon úgy tűnik, hogy nem tudjuk magunkat hermetikusan elzárni a világ elől (még jó), s a személyes, emberi kapcsolatainkat folyamatosan kezelnünk kell, legyünk akár a munkahelyen, az iskolában, vagy akár a közértben…

A felelősség és a döntés a kezünkben van, bármilyen életkorban is járunk: akarjuk-e a megosztani életünket családtagjainkkal, akarjuk-e, hogy a másik értse egyéni világunkat, vagy kirekesztünk onnan – ilyen, vagy olyan módon – bárkit, aki más életkorban jár, vagy más elképzelésekkel bír… A fejlődés – egyéni és társadalmi szempontból egyaránt – csak az egyik úton, de elérhető.

Nagyszülő-unoka kapcsolata, emberi érzések megmozgatása, színház és lovak. De ezek hogyan kapcsolódhatnak a generációs szakadékhoz, és annak áthidalásához? Erről beszélgettünk Pintér Tibor színművésszel, a Szigetszentmiklósi Sziget Színház és a Nemzeti Lovas Színház igazgatójával.

- A Ti családotokban milyen az unoka és nagyszülő közti kapcsolatot? Érzékelhető-e a generációs szakadék?

Pintér Tibor: A lányom, Pintér Janka esetében nem jellemző, mert Janza Katának az édesanyja egy nagyon agilis ügyvéd nagymama, aki abszolút korszerű. Janka és a nagymama esetében kialakult egy különleges kapcsolat attól, hogy színész szülők nevelték fel a gyereket. A színész szülőkről pedig azt kell tudni, hogy délután 4-től „eltűnnek” az életben, és hajnalban jönnek haza, vagyis akkor indulnak el, amikor a gyereknek a legnagyobb szüksége lenne a szülőre. E miatt egy kicsit a nagymama vette át a gyereknevelést. De én generálisan azt gondolom, hogy ez a generációs szakadék létezik. Nálunk nem, de létezik. Mert minél erősebb egy család, szerintem annál kevésbé van, és minél gyengébb egy család, minél gyengébb egy láncszem, attól a pillanattól kezdve nem tudja összefogni a családot, és nincs szükség arra, hogy a nagyszülő és az unoka találkozzon egymással.

- Saját tapasztalataid alapján a 21. században hogyan gondolunk az idős emberekre?

Pintér Tibor: Mára az idős bölcselkedést átvette a számítógép, és az azon keresztüli tudáshalmaz világa. Amire régen az idősek voltak felhatalmazva - hogy tanítsák az unokákat, a gyerekeket -, arra ma sajnos nincs szükség, hiszen az internetről sok mindent megtanulhatnak a fiatalok. Mégis úgy gondolom, hogy a nagyszülőkre nagyon nagy szükség van. Arra az élő tapasztalatszerzésre, gondolkozás-kultúrára, melyet a nagyszüleink, vagyis az a generáció birtokol, akik a II. világháborút vagy 1956. eseményeit megélték. Ők még átmentek egyfajta olyan „akadálypályán”, amiről mi, mai fiatalok mit sem tudunk, és nagyon bízom benne, hogy nem is fogunk tudni semmit. Én azt gondolom, hogy mindig érdemes meghallgatni egy nagyszülőt, az ő bölcsességeit, emberi tapasztalatait. Van egy dolog, amit nem válthat fel a számítógép, mely az emberi érzésekkel kapcsolatos bölcsesség. Abban nem jó a számítógép, abban a nagyszülők jók. 

- Az emberi érzések megmozgatására pedig remek lehetőség a színház. Ti hogyan tudjátok elősegíteni a generációs szakadék áthidalását?

Pintér Tibor: A mi szempontunkból nagyon fontos az - majdnem minden színháznál, amit mi képviselünk -, hogy az egy család által is emészthető színházi produkció legyen az unokától a nagymamáig, nagypapáig. Vagyis mi olyan darabokat veszünk elő, ami szórakoztat mindenkit, jelzem, hogy minket, színészeket is. Nekünk nagyon fontos, hogy olyan darabokat írjunk, csináljunk és játszunk, amiben hiszünk. Ezáltal pedig össze tudjuk fogni a nagycsaládokat, mint ahogy egyébként a bikali Élménybirtokon is tettük a Mátyás, az igazságos családi rockmusical-lel, amit előadásonként közel 1000-1200 ember nézett meg 8 estén keresztül. Ezen az előadáson szinte csak családokat láttam, és az autogramkérésnél derült ki számomra, hogy bizony-bizony az unoka és a nagypapa együtt kérték az aláírást.

- Idén pedig megalapítottad a Nemzeti Lovas Színházat, mely kuriózumnak mondható.

Pintér Tibor: Igen, jelenleg Bikalon van a bázisunk, de tavasztól Budapesten is szeretnénk játszani. A Nemzeti Lovas Színház azért nagyon fontos és egyedülálló, mert ez igazán összehozza a családokat. Mégpedig azért, mert a lovon keresztül bejönnek a színházba a lovas érdeklődésű emberek. Kik ezek? Az idősek érdeklődnek a ló iránt, mert az ő korszakukban még nem volt autó, legalábbis ennyi, mint most. Még az én apám is emlékszik arra, mikor a konflist lovak húzták a körúton. Tehát a ló örök társa volt az embernek a 40-es, 50-es évekig. Vagyis a ló az idősebb generációnak szól. A mai fiatalok pedig úgy találkoznak a lóval, hogy bizonyos történelmi filmekben, hősöket adaptálva látják, hogy micsoda erő a ló, mit is képvisel valójában. A fiatalok pedig ösztönösen példaképeket keresnek maguknak.  Számunkra a Nemzeti Lovas Színház hivatás, és misszionárius munka is, mely valóban behozz a fiatalokat is a színházba.

Az olvasóhoz hasonlóan én is ráncoltam a homlokom e szavak hallatán, mikor a kiskőrösi Zsuzsi néni a szlovák népviseletről, lánykoráról mesélt nekem. Azzal a szándékkal mentem hozzá, hogy majd divatról, szépségápolásról, „fiúzásról” beszélgetünk, vagyis arról, ami a nőket érdekli - kortól függetlenül. Nagyon érdekes volt hallgatni a történeteit: egy egészen más világ sejlett föl előttem azon az estén, pedig csak néhány évtized telt el az Ő fiatal kora óta…

Abban az időben a munka és a templomba járás állt az élet középpontjában, valahogy minden kötődött ehhez a kettőhöz. A lányok 15 éves koruktól kezdve „lánykodhattak” vagyis ettől kezdve udvarolhattak nekik, s ezt egy érdekes szertartással hozták mindenki tudomására: fehér ruhában a templom oltára köré sorakoztak, akik ebbe a korba értek. Ők már mehettek vasárnap délutánonként a „séta térre”, ahol az udvarló legények felkérhették szívük választottjait egy sétára. Akit öten-hatan elhívtak egy délután alatt, az már bizony kapós lány volt a városban!

Tizenöt-tizenhat évesen már bálokban is lehetett ismerkedni, amit majdnem minden hétvégén tartottak. Egy-egy átmulatott este után pedig a „Hazakísérhetlek?” kérdés már nagyon komoly szándékot sejtetett a fiúk részéről, és nem volt mindegy, hogy a lány igennel vagy nemmel felelt erre. Ha a vonzódás kölcsönös volt, onnantól a fiú udvarlása is intenzívebbé válhatott: a séták megsokszorozódtak, a bálozás után egyértelmű volt, hogy ki-kivel megy haza, és akár moziba is elmehetett a pár. Nem lehetett azonban akármelyik estét együtt tölteni: a szerda és a szombat volt a kinevezett „legényjáró” este, amikor külön meglátogathatta a szerelmes ifjú a kedvesét.

A lányok persze igyekeztek minél divatosabban, csinosabban kiöltözni az ilyen alkalmakra: felhúzták az akár 1 tehén árába is kerülő Bácskait, vagy Zöld Kazsmirt (ezek voltak a híres márkák), hogy a legszebbek – a náthernások közé tartozhassanak. A szappannal tisztára mosott, gyönyörűre fésült hosszú hajakat fonott kontyba tűzték, hátra igazítva a főkötőt – a csepcát. Az öltözékük pedig a blúz – vagyis a halenka, illetve a három-négy alsószoknyára húzott ketenka – vagyis kötő volt. Az így elkészült leány akkor volt igazán szép, ha egy kis „hóvirág krémet” is kent magára, vagyis hófehér volt az arca. Így öltöztek akkor a lányok, legalábbis a nagyobb részük, akik a szlovák eredetű parasztcsaládok gyermekei voltak.

Ezt az udvarlási utat járta végig Pista bácsi is Zsuzsi nénivel… Ez az egyik esküvői fotójuk.

Több, mint 52 éve tart házasságuk, 52 éve együtt kelnek fel reggel, és együtt fekszenek le éjjel. A vidék adottságainak megfelelően szőlőművesek, számtalan földjük valamelyikén a mai napi dolgoznak, és persze a templomi kórusban énekelnek – vagyis teszik mindazt, amiben évtizedek óta örömüket lelik.

Ma már persze megmosolyogjuk az ő korukban természetes udvarlási metódusokat, a szokásaikat, és talán azt gondoljuk, hogy ez akkor működött, ma viszont már más világot élünk… El kell azonban ismernünk, hogy habár a technika, a társadalom és a kultúra valóban sokat változott, az ember alapvetően egyáltalán nem: a lányok mindig is a legszebbek akarnak majd lenni, a fiúk pedig a legerősebbek, legbátrabbak. A szeretet, a tisztelet és a kitartás pedig száz év múlva is olyan értékek lesznek, amelyeken emberi kapcsolatok fognak állni vagy bukni.