Az idősek médiareprezentációjával kezdtük a beszélgetést, végül kirándulásairól, unokáiról, sőt még Teller Edéről is mesélt nekünk a nyolcadik X felé közeledő, fáradhatatlan geológus.

Igazi késő őszi, borongós délutánon baktattunk a 14. kerület szürke utcáin, a TV2 székház felé. Interjúalanyunk, a mosolygós Árpi bácsi – vagyis Dr. Juhász Árpád, a magyarországi tudományos ismeretterjesztés úttörője – a recepción fogadott minket, majd kedvesen beinvitált irodájába. Miután kényelmesen elhelyezkedtünk, illetve megbeszéltük a kommunikáció szakosok általános problémáit (ti. Dunát lehet rekeszteni velünk), neki is rugaszkodtunk aktuális témánknak, a generációk közötti szakadék problémájának.

A Budapesti Corvinus Egyetem hallgatóiként a generációs szakadékkal foglalkozunk, az ún. Nagyi Duma – Van közös témánk! nevű projektben. Kutatásaink bebizonyították, hogy manapság a média gyengébb társadalmi státuszban tünteti föl az idősebb generációt, mint akár 15-20 évvel ezelőtt. Ön, mint aki évtizedek óta médiaszereplő, és igényes médiatartalmakat gyárt, mit gondol erről a negatív változásról?

Valóban, a kereskedelmi televízió nem veszi emberszámba azt, aki már elmúlt 50 éves, de ez nem egy értékítéletből fakad, hanem egyszerűen a reklámozók potenciális vevőket akarnak megcélozni, a 18- és 50 év közötti réteget – pontosabban a 19 és 49 közötti réteget, mert „az 50 éves már nem ember” – így a műsorok is ezt a generációt veszik figyelembe. Éppen most van kibontakozóban egy kampány, amit a TV2 indított el, hogy megpróbálja a reklámozókat ráhangolni arra, hogy kitolják ezt a határt 60 évig, mivel a fiatalok elképesztő mennyiségben vannak állás nélkül, és olyan koldus szegények, hogy amiket nekik reklámoznak, azok sokszor anyagilag elérhetetlenek számukra. Ezzel szemben a nyugdíj előtti korosztály egy elég erős vásárlóerőt képvisel…

Ön szerint a média játszhatna szerepet abban, hogy javítson az idősek társadalmi megítélésén?

Szerintem egy kereskedelmi tévétől nem lehet ilyet várni, hiszen őket csak a reklámok érdeklik. Magának nem mondok ezzel újat, ha azt mondom, hogy a lécet már nem nagyon lehet lejjebb tolni a műsorok IQ szintjét illetően… Ezzel a problémával magamnak is szembesülni kellett, amikor főszerkesztőként feljebb próbáltam tenni ezt a lécet, másnap pedig lezuhant a nézettség. Mindemellett a köztévének nyilván feladata az, amit egy kereskedelmi csatornától nem lehet elvárni.

A generációs szakadék témájával kapcsolatban sokszor szóba kerül a technikai változás is, hogy az idősebbek nem tudnak lépést tartani a változó kommunikációs formákkal…

Ennek kapcsán eszembe jut a hét éves unokám, aki iPad-jével felvette magát tánc közben – mivel amatőr balettre jár – majd feltette a youtube-ra, hogy a nagypapa is láthassa. Nekik ez már szinte a génjeikben van… A saját generációmban én nagyon korán kapcsolatba kerültem a számítógépekkel, de nem úgy, mint használó, hanem mint igazgató: Magyarországon az egyik első intézmény volt az enyém, ahol Commodore 64-el tanítottunk számítástechnikát. Én magam viszont nem kerültem közelebbi ismeretségbe az informatikával, így amikor 16 évvel ezelőtt ide kerültem a TV2-höz, eleinte egy titkárnő volt segítségemre ebben. Aztán kirúgtak minden asszisztenst, így elvégeztem 1-2 tanfolyamot, és meg tanultam használni a számítástechnika számomra szükséges részeit. A nagyobbik unokám gyakran segít még mindig nekem, együtt szkenneljük be a sokszor 40-50 éves diáimat, illetve más diákok is gépelnek nekem időnként.

Jó kapcsolata van az unokáival?

Igen, habár nincs olyan sok érintkezési felületünk. A legidősebb fiúval, aki egyébként most végzős a Corvinus egyetemen, amíg nem élt stabil élettársi kapcsolatban, nagyon gyakran utazgattunk együtt, de még most is el-eljön velem. Tavalyelőtt például Izlandon voltunk, s ő repült be kisrepülővel egy vulkán fölé. A középső unokám táncos, a Színművészeti Egyetemre jár, és bár nagyon szeretjük egymást, minimális az érintkezési felületünk. Neki az élet a táncról meg a buliról szól, ami nekem nyilván terra incognita, de persze szimpatizánsa vagyok. Érdekes módon a legkisebb unokámmal sokkal nehezebben találom meg a hangot, mint más kisgyerekekkel. A barátaimnak, akikkel kirándulni járunk, több unokájuk is van, és az egyik családban a gyerekek például egy-egy ilyen kirándulás után kimondottan reklamálnak, ha nem megyek el hozzájuk ebédelni. Amikor ott vagyok náluk, gitároznak vagy előadnak nekem valamit, tehát érezhetően nagyon kedvelnek. Ezzel szemben az én hétéves unokám egy sokkal zárkózottabb személy, mintha függönyt húzna kettőnk közé, nem enged magához közel. Nyilván ezek személyiségfüggő kérdések is…

Hogyan törekszik arra, hogy megőrizze szellemi frissességét, fiatalos mentalitását?

Hétvégenként kisebb kirándulásokra járok, két hasonló, aggastyánkorú barátommal. Az egyikük nagyon régi barátom, akivel anno együtt cselgáncsoztunk, aztán mikor abból kiöregedtünk, kajakba ültünk és vagy 40 évig jártunk nyitott versenyekre. Ő korkedvezménnyel elment hamarabb nyugdíjba, s bár sokkal több ideje van könyvek olvasására, tárlat járásra, mint nekem, időnként egyszerűen ideges leszek a  mozgásától… ahogy leparkol egy autóval, ahogy bekászálódik és fél órát szöszmötöl mindennel, míg elindul. Pedig ezerszer jobb fizikai állapotban van, viszont nekem sokkal többet és aktívabban kell kommunikálni, dolgokat elvégezni… Egy időben profi nagypapa voltam, még a köztévében készítettünk egy sorozatot, aminek az volt a címe, hogy A világjáró nagypapa mesél.

TV-s illetve rádiós munkái kapcsán rengeteget utazott, a világ számos országában járt. A generációk közötti szakadék a fejlődő országokban is megtalálható, vagy ez csak a nyugati világban van jelen?

Ez egy nagyon differenciált dolog – hiszen kapásból említhetem Kambodzsát, Vietnámot, vagy Laoszt, ahol a népirtások, háborúk révén a lakosság fele húsz év alatti. Bizonyos korosztályok teljesen eltűntek, így ezeket az országokat össze se lehet hasonlítani Európával vagy Magyarországgal. Az igazi nagy, ázsiai országokban, - például Kínában vagy Indiában -, ahol a világ népességének 40%-a él, én inkább vidék-város ellentétet figyeltem meg. Ott némely faluban még a középkorhoz hasonló állapotok uralkodnak, babonákkal, kegyetlenségekkel, rendkívül rigid szokásokkal. A városba áramló fiatalok ezzel szemben egy sokkal szabadabb – ám lehet, hogy nem kegyetlenebb – világba kerülnek, s átveszik azokat az új szokásokat, amiket itt látnak.

A generációs szakadék témájával kapcsolatban mit tanácsolna, mit üzenne a fiataloknak?

Gyertek el velem Kambodzsába, az idősek otthonába. Ott a lakosság egy jó része a népirtás áldozata lett, a diktátoruk két és fél millió embert ölt meg, és elsősorban az értelmiséget. Még a golyót is sajnálták tőlük. Itt sikerült fiatalokkal és idősekkel is beszélgetnem, s a túlélő generációk elképesztő dolgokat tudnának mesélni a mi fiataljainknak.

Emellett azt tanácsolom nektek, hogy próbáljátok elkerülni azokat a zsákutcákat és baklövéseket a technikai civilizáció terén, amiket az én generációm meglépett, s amelyekről utólag kiderültek, hogy totál rossz lépések voltak. Érdemes lenne megtudni egy fiatalnak, hogy miket tartott baklövésnek a nagypapa. Én életem során sok okos emberrel beszélgettem, többek között Teller Ede világhírű atomfizikussal is, de képtelen voltam elfogadni az ő álláspontját, miszerint a környezetvédők a civilizáció legnagyobb kerékkötői, mert a tudomány fejlődésének útjába gátakat építenek. Ő úgy gondolta, hogy azokat a károkat, amiket a technikai fejlődés okoz, majd a technika újabb vívmányaival meg lehet gyógyítani. Ez egy technokrata szemlélet. Az én véleményem az, hogy minden döntésnél figyelembe kellene vennünk, hogy a bolygónkra milyen hatással leszünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.