1962. Gondolatban repüljünk vissza majd’ fél évszázadot, és a kép, mely elénk tárul, egy alföldi tanya. Egy fiatalember keményszárú csizmájában, buggyos nadrágjában igyekszik motorral a testvéréhez látogatóba, mikor megpillant egy lányt, aki a szalmát húzza össze a szántóföldön. 51 év távlatában a most 72 éves Rózsika a következőképpen emlékszik a történésekre:

„Egyszer megállt. Úgy emlékszem rá, biztos így volt. Úgy csinált, mintha a motor lefulladt volna, és persze, hogy megállt. Köszöntünk egymásnak, és odamentem hozzá beszélgetni. Utána pedig már sűrűbben jött a testvérét látogatni, ha nem is őt akarta látni” – mondja nevetve, ugyanakkor meghatottan Rózsika.

Már 1963 májusát írunk. Nagy a sürgés-forgás, esküvőre készülnek. A leány Rózsika és a motoros, fess fiatalember Béla összeházasodnak, majd megszületik egy kisfiú, később pedig egy kislány. Boldog, szeretetteljes házasságban töltenek el együtt 24 évet, mikor Rózsika elveszti férjét. A férfit, akinek 21 évesen örök hűséget fogadott. És ezt a fogadalmat olyan komolyan gondolta, hogy a későbbiekben egyedül élte hétköznapjait, nem osztotta meg az életét más férfival.

Holtodiglan-holtomiglan. Szüntelenül azt az embert keressük, akivel leélhetnénk az egész életünket. Sokszor mégis azt halljuk, hogy ellaposodott a kapcsolat. Rózsika történetén elgondolkodva eszembe jut, hogy 30-40 éve nem unták meg egymást az emberek? Minél jobban gondolkodom ezen, egyetlen válaszom van: nem. Nem, mert akkoriban nem tárulkoztak fel teljes mértékben egymás előtt a fiatalok, hagytak némi sejtelmes dolgot a jövő számára is.

Rózsika

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.