„… még mindig a nagymamán szeretetébe kapaszkodom.” írja egy olvasónk, aki szintén nagymama. Az említett idézet egy díjnyertes novellájából származik. Számtalan írásából egy kis szösszenet mutatok be, mely gyermekkorát, vagy talán, a még régebbi emlékeket idézi, miközben alkalmunk adódik nekünk is elgondolkodni. Aki a szeretet, a megbecsülés és a tisztelet hangulatában akar megmártózni, az feltétlen olvassa el az alábbi novellát.

(A kép illusztráció, Smidt Andrea fotóművész képe)

Elválasztott tőle, „kéklő Duna – Országhatár”

        1947-ben a történelem tragikus döntése következtében, aki magyarnak vallotta magát, a felvidékről áttelepítették Magyarországra. Ez több ezer családot érintett, közéjük tartoztak az én szüleim is. Aztán mikor Csehszlovákia akkori vezére, „Benes” örök nyugalomra tért, az áttelepítés félbeszakadt. Így ott maradt az egész rokonságunk, közöttük az én „drága nagymamám is”.

Én már itt születtem a „Kapos völgyében”, szüleim már nem voltak fiatalok, de úgy gondolták, hogy kell valaki, aki öregségükre itt a messze távolban támogassa őket, így hát megszülettem. Nagyon szerető családban nőttem fel, kicsi koromtól óriási felelősséget éreztem szüleim iránt, hisz édesanyámat naponta láttam sírni, mert a felvidéken maradt jóságos édesanyját siratta (az én nagymamámat).

Én, mint kisgyerek átéltem a fájdalmát. Naponta vártam a postást, (a Postás Miska bácsit) futottam elé

– „Miska bácsi! Miska bácsi! van-e levelünk?” – Van ám – örömmel szaladtam – Anya! – írt a mama.

Édesanyám remegő kézzel bontotta fel a levelet, amelynek első sora az volt, hogy van az én drága kis unokám, én már biztos soha nem fogom látni, mert idős is vagyok, az egészségem is nagyon gyenge, de majd fentről vigyázok rá! – és csak sírtunk együtt.

Mikor este lett édesanyám elfújta a petróleumlámpát, lefeküdtünk, mellém bújt és nem mesekönyvből, – mert arra nem tellett – hanem a nagymamámról és az ő gyerekkoráról mesélt – mesélt, míg el nem aludtam. Szépeket álmodtam róla és a legszebb, legjobb tündérnek képzeltem el.

- Édesanyám, mondja Én miért nem láthatom a Nagymamámat?

- Azért kislányom, mert elválasztja tőlünk a kéklő Duna – Országhatár.

- És mi azon nem tudunk átmenni? Nagyon nehéz, sok pénz kell hozzá, sok-sok kérvény, engedély.

-De mondja meg nekik édesanyám, hogy én még soha nem találkoztam a nagymamámmal és jogom van látni, hisz maga mondta édesanyám, hogy öreg és már nem sokáig fog élni.

Szüleim minden erejüket összeszedték és megteremtették az utazáshoz való pénzt. Nagybátyám, aki Pannonhalmán pap volt, mindenféle kérvényt megírt, a vízumot is elintézte. Ez volt 1955-ben, és elindultam édesanyámmal a „kéklő Duna – Országhatár” felé. Budapestre érkezve a Lánchídon keresztül mentünk a Nyugati pályaudvarra, édesanyám megmutatta a Dunát. – Gondoltam magamban, ezen nem is olyan nehéz átmenni. Aztán mikor a határhoz közeledtünk, anya mondta, hogy itt nagyon kell félni a határőröktől, mert amit vittünk csekély ajándékot, azt el fogják venni. Édesanyám lefektetett a padra, alám tette a kötött pulóvereket, meg a festett falvédőket, amit vittünk a rokonoknak és mondta, hogy most aludjak el. Én elfordultam, és úgy csináltam, mintha aludnék, de közben vert a víz a félelemtől. Már alig vártam, hogy odaérjünk, türelmetlen, fáradt és izgatott voltam. Aztán eljött a nagy utazás vége, a fekete gőzös berobogott Pered (Tesedikavó) állomására. Egy öreganyóka állt a vasútállomás teraszán, imára összetett kézzel, körülötte a rokonság. Édesanyám és a Nagymamám egymásra borulva, fennhangon sírtak. Én ott álltam mellettük, ordítottam, toporzékoltam és kiabáltam, hogy haza akarok menni. Csak akkor nyugodtam meg, mikor a drága Nagymamám átölelt. Valami egészen furcsa érzés érintett meg. Felhúzta az új cipőt a lábamra és a régi szakadt cipőmet eldobta, majd megmutatta, hogy mennyi sok szép bársony ruhát vett nekem, kacsamájat adott enni, mert ez volt a kedvencem. Este az ágyamra ült, simogatott, szeretgetett és elmondta, hogy már félt, hogy talán soha nem láthat, mert neki már nincs sok ideje. Másnap felöltöztetett új ruhába, narancsot vett nekem – életemben először ettem narancsot – , aztán végig mentünk a falun és mindenkihez bekiabált – „Józsi, Mári, Vilma” – itthon van a Berta és a kis unokám Erzsike, nézzétek meg milyen aranyos, okos kislány. Aztán elmentünk a templomba, megköszöntük a jó Istennek, hogy találkozhattunk. Édesanyám meg akarta mutatni nekem, hogy milyen volt az Ő házuk, az udvaron a diófákat és a gyümölcsfákat, amelyről olyan sokat mesélt, de a benne lakó tót nemzetiségű család nem nyitott ajtót. Két hétig voltunk együtt. Egy egész életre való szeretetet kaptam a nagymamámtól.

Aztán jött a fájdalmas elválás. Pár év múlva jött a távirat, hogy a nagymamám meghalt. Édesanyám gyászba öltözött, misét szolgáltatott érte és sírdogált. Nekem is fájt az elvesztése, sirattam nagyon, de miután megígérte, hogy fentről is vigyáz rám, és anya azt mondta, hogy a nagymamám biztos, hogy a mennyországban van, mert olyan jó asszony volt, megnyugodtam.

Telt-múlt az idő, felnőttem, felnőtt lettem, az élet nem kényeztetett el szeretettel. Nehéz időszakokat éltem át. Már-már azt hittem nem bírom a rám háruló nehéz terheket, így hát kimentem a temetőbe édesanyám sírjához, hogy segítsen. Vagy levettem az ágyam fölött lévő falról nagymamám fényképét és kérve-kértem, mamikám segíts. Ha nem látványosan is, de a problémáim mindig megoldódtak, bízva egy édesanya és nagymama gondoskodásában. Az elmúlt napokban történt velem, hogy rettenetes lelki teher gyötörte a szívemet, lefeküdtem és szintén a nagymamát hívtam segítségül, aki egy csodálatos álommal ajándékozott meg. Fent álltam egy dombon és néztem a kéklő Dunát, - nagyon szép volt, és sírtam. Mikor megfordultam a nagyanyám állt előttem, melegen átölelt és még az illatát is éreztem. Reggel, mikor felkeltem, megkönnyebbültem. Közel 60 évesen még mindig a nagymamám szeretetébe kapaszkodom. Szüleim és nagymamám példamutatása meghatározó volt életemben.

Becsületes és szorgalmas ember így vált belőlem. Nagy felelősség hárul egy édesanyára, nem elég csak az édesanya szeretete, a nagymama szeretete is meghatározó, hisz egy nagymamánál senki sem szereti jobban az unokát. És ha az unoka az élet viharos tengerén evez, nem a droghoz vagy az alkoholhoz fog nyúlni, hanem kimegy a temetőbe a szeretetből meríteni.

Irta: Huckné Kovács Erzsébet

Forrás: http://www.modernnagyi.hu/node/376

1956. október Cegléd

Csendes István:

„26-án is teljes volt a létszám. Az első óra előtt és elején a Pesten történteket tárgyalta az osztály. Új hírt hozott valaki, talán valamelyik bejáró.

„Tegnap az országház előtti téren a fegyvertelen tüntetőkbe lőttek az ÁVO-sok. Sok a halott!”

Ez a hír kiverte a biztosítékot. Végképp eldőlt, hogy felvonulunk. A szervezéshez láttunk. Az osztály többsége döntött, a Kossuth-szoborhoz vonulunk. Szólni kell a többi osztálynak. Az elsősök és a lányok ne jöjjenek. Indulás előtt gyülekezés a gimnázium előtt. Nemzeti színű zászlót hoznak a kollégiumból. Meg kell fogalmazni a saját követelésünket (…)”

„Az első emelet déli oldalán találkoztam össze Radványi és Velkey tanár úrral. Arra kértek, állítsam le a tüntetést, a diákokat ne vigyük az utcára. Lelkemre beszéltek – „hogy aggódna, és milyen nyugtalan lenne az anyám, ha tudná, mit akarunk” – „Anyám akkor aggódna és lenne nyugtalan, ha ilyen időkben otthon maradnék”, - válaszoltam. Nehéz volt áttörni a tanári tekintélyt, hiszem én tiszteltem őket. Számomra ez volt 26-a legnehezebb pillanata. Értettem én akkor is az aggodalmukat, de mi már döntöttünk, megyünk! A Gubody-kertben 50-60 diák jött össze. (…)

És egyetlen tanárunk sem jött velünk.  Az első akadály a Rákóczi úton a KIEG-nél várt bennünket. Gumikerekes páncélautó állt az út szélére húzódva, rajta géppuskás katona. A két zászlóvivőnk meg is torpant és beálltak mögénk. Mi kart-karba fűzve mentünk tovább. Nem tudom ma sem, magyar vagy szovjet katona állt-e a géppuska mögött. Mellé érve mosolygott és intett. Amikor elhaladtunk mellette, valamelyik diák rákezdett a Kossuth-nótára.

A Rákóczi úton beljebb sok civil állt be mögénk.”

Forrás: Dr. Kürti György – Mezeiné Kónya Terézia (szerk.) 2008.: ’56 a Ceglédi Kossuth Lajos Gimnáziumban. Visszaemlékezések. Cegléd

1956. október Cegléd

Csendes István:

„Október 23-án a gimnáziumban rendes tanítási nap volt. Az órákat órarend szerint megtartották. A tanítás 8.20-kor kezdődött (…)

Az osztály tudta, hogy Budapesten az egyetemisták felvonulást akarnak tartani, és a reggeli hírek szerint nem engedélyezik. Sokat nem foglalkoztunk a hírrel. Iskola után, mielőtt edzésre mentem az Építők pályájára, a rádióban még hallottam, engedélyezik a felvonulást. Edzésen a csapat a vasárnapi meccsekkel, a focival foglalkozott. Az egyetemisták felvonulása szóba sem került (…)

Nem tudtam, hogy ez a keddi nap a szokásos, nem különösebben érdekes, de utolsó napom lesz az iskolában. Többé semmi sem lesz olyan, mint volt. Ifjúságom aranykora véget ért. Olyan vizsga következik, ahol a kérdéseket már nem tanáraink teszik fel. A válaszokat pedig mindannyian, a szerint adtuk, ahogy családban, az iskolában, különböző csoportokban megtanultuk, ahogy az életet tizennyolc éves korunkig megéltük, ahogyan nevelődtünk. Ezt nevezem én tapasztalatnak. Szerencsém volt, nem neveltek janicsárnak.”

24-én teljes volt az osztálylétszám. Most is a táskámban könyvekkel, füzetekkel érkeztünk, de már nem az órákra készültünk Megpezsdült az osztály. Nem tudtunk többet, csak azt, hogy nincs adás a rádióban. Az első óra üres óra lett. Az első tízpercben – úgy emlékszem – a csemői vonat a Széchényi útnál mindig megállt. A vasutasok, akik a szolgálatot letették, a vonattal jöttek be a városba. Az első, komolyabb hírt, két ismerős vasutastól kaptuk. Pestről jöttek. Ők is csak annyit mondtak, Pesten lövöldöznek, nagy a zűr. A második üres óra után döntött az osztály. Le kell menni a tanáriba, kérni kell, kapcsolják be a rádiót. Az osztályokban volt hangszóró. Öten vagy hatan voltak a küldöttség tagjai. Hiába. Nem tudtunk meg többet délelőtt. (…)

Estére tisztult a kép. Késő délután hárman a városban és a Délibáb cukrászdában voltunk. Egy ismerőstől tudtuk meg, aki Pestről jött, hogy a rádió előtti tüntetőkbe lőttek, hogy hajnalban az oroszok tankokkal bevonultak a fővárosba. Ledöntötték a Sztálin-szobrot. Nagy Imrét kifütyülték az országháznál.”

Forrás: Dr. Kürti György – Mezeiné Kónya Terézia (szerk.) 2008.: ’56 a Ceglédi Kossuth Lajos Gimnáziumban. Visszaemlékezések. Cegléd

Legendásan tehetséges, különös asszony volt Zs. Tüdős Klára, mesébe illő életúttal. 1895-ben jómódú, református debreceni családba született, nagyapjáról Móricz Zsigmond a Légy hű mindhalálig című könyvében írt. A híres Dóczy-t kijárva Angliában és Svájcban is tanult az ambiciózus fiatal hölgy, s az Iparművészeti Főiskola után az Operaházban lett műhelyvezető, majd jelmeztervező. Az általa tervezett kosztümökben arattak nagy sikert Kodály Zoltán Háry Jánosának főszereplői. Exkluzív divatszalont is nyitott Pántlika néven, népi motívumokkal díszített, különleges darabjaival osztatlan sikert aratva, itthon és külföldön egyaránt. Még Horthy Miklósné is megjelent az általa tervezett ruhákban.

Őt azonban a rendezés művészete is érdekelte: a Nemzeti Színház igazgatójától, Hevesi Sándortól eltanulta a munka csínját-bínját, s az első önállóan rendezett művében Bajor Gizi játszotta a főszerepet. Anyagi gondokkal küzdő családja kényszerítette első házasságába, ez azonban hamarosan véget ért, és a háború idején, 1942-ben újra férjhez ment Zsindely Ferenc pénzügyminiszterhez, későbbi kultuszállamtitkárhoz, ami végképp a magyar elitbe emelte. Sokan őt tartják az első női filmrendezőnek: a francia hangulatot idéző Fény és árnyék c. első filmjét 1943. karácsonyán mutatták be.

A háború azonban új feladatok elé állította: zsidó gyermekeket bújtatott, illetve a svéd misszióval karöltve több mint 70 embert rejtett el és élelmezett Istenhegyi úti villájában. Élete ezután a szolgálatról, írásról szól, ekkor születik meg Isten markában – Merni élni! c. könyve is, melyből az alábbi kis esszé részlet is származik. Nagyon megfogott, hogy ez a hatalmas sikereket megélt, nagyvilági nő őszintén és mélyenszántóan fogalmaz írásaiban, amikor élete végén számot vet diadalai mellett hibáiról, bukásairól is… Érdemes tehát elolvasni, – akár az egész könyvet - hogy teljesebb képet kaphassunk a különleges nagyasszonyról.

 A tükör

„Kopott, csorba kis jószág. Régi lomok között találtam egy fiók aljában. Csinos kis kígyóbőr táska megmaradt darabja, melyet már régen el is felejtettem. Valamikor, abban az ántivilágban sokat nézegettem benne magamat. Túl magasnak találtam a homlokomat, ezért frufrut vágtam, mert akkor régen nem illett egy nőnek a világító homlok, tudálékos kékharisnyát sejtettek mögötte. Egy lányban pedig a naivság, a szende csacskaság volt a vonzó, s hát én is vonzó akartam lenni.

Úgy mélyen, igazán sosem néztem én bele abba a kis tükörbe. Megelégedtem azzal, amit a felület mutatott. Púdert kentem az orromra, hullámos nagy hajamból szebbnél szebb frizurákat csináltam, kis fekete bársonyszalaggal medaliont kötöttem a nyakamba, s úgy gondoltam, minden rendben van. Azt, hogy a divatos, csinos külső mögött mi húzódik meg, hogy a frufrus homlok milyen nagyravágyó, hiú önzést takar, az eszembe se jutott. Mert hát az ifjúság nemigen szokott a dolgok mélyére nézni. Lefoglalja, kielégíti a látszat, s ha az tetszetős és hódító, az elég neki.

Azóta, amióta a legutóbb a kezembe vettem, tenger sok esztendő telt el, „megrakodva búval és örömmel”. Néha-néha jutott is eszembe, hogy talán nem is az voltam én, akit abban a tükörben láttam. Gondoltam rá, hogy talán a karrierért mindent áldozó, vészes kis béka volt az a nekem nagyon tetsző lány…, de elhessegettem az efféle gondolatokat. Megtartottam a tehetséges, fess, „ki, ha ő nem?” lánynak a képét vénségemig. Isten malmai azonban lassan, de biztosan őrölnek, és nekem újra a kezembe került a tükör… Megvakult üvegje furcsa dolgokat tárt elém, és egyre élesebben! Emberi arcok tűntek fel benne, nem egy, sok! Nők, férfiak, fiatalok, öregek, akiken én pillarebbenés nélkül úgy léptem át, hogy észre sem vettem.

Megrémlett előttem nagyanyám filigrán, hajlott hátú, kicsike alakja, aki úgy szolgált ki engem, a húszéves fruskát, mintha az neki kötelessége lett volna. Szerettem pedig, de soha meg nem kérdeztem: nem fáradt-e, mi bántja, mitől szomorú? – Aztán anyám, akit egy fizetett ápolónő gondjára hagytam, sohasem találva időt a nagyvilági élet forgatagában, kicsit törődni vele, mesélni neki az életünkről, ami pedig nagyon érdekelte. – Aztán egy délceg, csinos úrlovas előkelő alakja, akihez a család adott feleségül, amitől én jogot formáltam magamnak, hogy elhagyjam kislányával együtt, betegen, a nagy szerelemért: a színházért!  (…)

Nagy sikerélményeim voltak, de most, ha a mélyére tekintek a tükörnek, be kell vallanom, hogy csalás volt ez bizony, mégpedig a vastagjából. A rugója egy féktelen elbizakodottság és az emberek lenézése.Szeretet? Hol voltam én attól! Kit is szerettem én voltaképpen? Magamat! De úgy, ahogy a felebarátot kellett volna. Mindnyájunk zsebében lapul valahol egy ilyen tükör, amelyben meglátjuk egyszer magunkat úgy, „amint vagyunk”, megtévesztő szépítőszerek nélkül. Akit az Isten kiválasztott, annak meg kell tudnia magáról az igazat, hogy felsikoltson – a kegyelemért!” (…)

Úgy, gondolom, hogy nekünk, fiataloknak szól Zsindelyné Tüdős Klára üzenete, akik bolyongunk ebben a világban, keresve az élet értelmét. Ő útja vége felé nem a róla szóló cikkeket, az általa tervezett ruhákat és darabokat tartotta a legfontosabbnak… hanem azokat az örök értékeket, melyek az ő életét, és rajta keresztül még sokakét változtatták meg gyökeresen.

(fotók: http://www.pumpkin-paradise.com/)

1962. Gondolatban repüljünk vissza majd’ fél évszázadot, és a kép, mely elénk tárul, egy alföldi tanya. Egy fiatalember keményszárú csizmájában, buggyos nadrágjában igyekszik motorral a testvéréhez látogatóba, mikor megpillant egy lányt, aki a szalmát húzza össze a szántóföldön. 51 év távlatában a most 72 éves Rózsika a következőképpen emlékszik a történésekre:

„Egyszer megállt. Úgy emlékszem rá, biztos így volt. Úgy csinált, mintha a motor lefulladt volna, és persze, hogy megállt. Köszöntünk egymásnak, és odamentem hozzá beszélgetni. Utána pedig már sűrűbben jött a testvérét látogatni, ha nem is őt akarta látni” – mondja nevetve, ugyanakkor meghatottan Rózsika.

Már 1963 májusát írunk. Nagy a sürgés-forgás, esküvőre készülnek. A leány Rózsika és a motoros, fess fiatalember Béla összeházasodnak, majd megszületik egy kisfiú, később pedig egy kislány. Boldog, szeretetteljes házasságban töltenek el együtt 24 évet, mikor Rózsika elveszti férjét. A férfit, akinek 21 évesen örök hűséget fogadott. És ezt a fogadalmat olyan komolyan gondolta, hogy a későbbiekben egyedül élte hétköznapjait, nem osztotta meg az életét más férfival.

Holtodiglan-holtomiglan. Szüntelenül azt az embert keressük, akivel leélhetnénk az egész életünket. Sokszor mégis azt halljuk, hogy ellaposodott a kapcsolat. Rózsika történetén elgondolkodva eszembe jut, hogy 30-40 éve nem unták meg egymást az emberek? Minél jobban gondolkodom ezen, egyetlen válaszom van: nem. Nem, mert akkoriban nem tárulkoztak fel teljes mértékben egymás előtt a fiatalok, hagytak némi sejtelmes dolgot a jövő számára is.

Rózsika

1947. május 10. Tavaszi napfény sütött be a vidéki ház ablakán. Hajnal volt, de egy juhásznak ilyenkor már talpon kell lenni, az állatokat ellátni, kimenni a közeli mezőre… Ezen a reggelen azonban furcsa volt a felesége… zihált, mintha fájdalmai volnának.

„Nagyon rosszul vagyok” – mondta elfúló hangon az ifjú ara. Férje aggódó tekintettel nézte feleségét, és látta, komoly baj lehet.

„Jó, akkor hívok orvost azonnal!”- felelte.

„Ne orvost hívj, hanem bábát!”

 „Bábát?! Azt meg minek?”

Kisfia született azon a reggelen a házaspárnak… Értetlenül, döbbenten álltam a történet előtt.

„Abban az időben nem volt ám ilyen őszinte kapcsolat férfi és nő között!” – kaptam a választ. „És ez nem jelenti azt, hogy nem éltek házas életet. Nappal - a város szokásainak megfelelően – szlovák népviseletet hordtak az asszonyok. A hatalmas, kikeményített, ezernyi csipkével díszített bőszoknya eltakarta a titkokat. Éjjel pedig a sötétben, a dunna alatt történtek a szerelmi dolgok…”

Na igen. Titkok. Manapság csak akkor hallgatunk el valamit, ha valami vaj van a fülünk mögött. A barát, a barátnő csak akkor számít igazinak és „normálisnak”, ha mindig, mindent töviről-hegyire elmond, megoszt. A reggelijét a facebookon, hogy mit álmodott éjjel, a tumblr-en, hogy mi a véleménye, a twitteren, az esti forró csoki mellett pedig a maradékot. Elmondjuk, szinte kényszeresen megosztjuk mindazt, ami velünk történik, legyen szó bolháról vagy elefántról. Pedig lehet, hogy ez a véglet is van olyan kártékony, mint az a titkolózás, mint amit a nagymamám művelt 65 évvel ezelőtt…

Ki, mikor beszélt utoljára a nagyszüleivel, vagy más idős emberrel? Illetve a szóhasználat pontatlan, a valódi kérdés az, hogy ki mikor BESZÉLGETETT utoljára. És vajon miről. Gondoljuk végig, hogy miből állnak beszélgetéseink az idősekkel, vagy általában milyen kép él bennünk az idősekről. Otthonkás nénik, akik a rendelőben utánozhatatlan bravúrral slisszolnak be előttünk az orvoshoz, pedig sietnénk a munkába? Erős fokhagyma illatot (szagot?) árasztó éltes urak, akik mellénk ülnek a buszon? Esetleg kötényes, a sütéstől lisztes kezű nagymamák, vagy kertben gereblyéző nagypapák? A mindig elégedetlen Janka néni, vagy Taki bácsi, akit sztoikus nyugalmából csak a rendőrség és a tévések zökkentenek ki? 

Számos ilyen sztereotípia (vagy előítélet?) él a fiatalabb generációban az idősekről, mely nem csak a kommunikáció nehézségében nyilvánul meg, hanem jól bizonyítják a populáris kultúra termékei is, a televíziótól (ki ne ismerné Magdi anyust, akit pár éve egy ország gyászolt - kis túlzással), eljutva egészen az internetes mémek világáig, gondoljunk például a Szoci Nyugdíjasra https://www.facebook.com/SzociNyugger . A generációs szakadék hazánkban még élesebben tátong a korcsoportok között. A kommunikáció nehézségét, személyközi szinten elsősorban a kulturális különbségek okozzák. Kis hazánk esetében ez nem csak generációs kultúrákat foglal magába, hanem több évtizednyi "szoci kultúrát" is. Egy nyugati világban élő középosztálybeli (városi) fiatalnak az idős-képe valószínűleg kosztümös hölgyekből, és pipázó urakból áll, esetleg fehér teniszruhás párokból, akik utazásaik emlékezetes pillanatait közösségi oldalakon is megosztják.

Engedjük el a sztereotípiákat és lássuk be, a szakadékot át kell hidalni, hiszen ez mindenkinek jó, a felélénkülő beszélgetések során az idősek és a fiatalok is tanulhatnak egymástól. Számos hidat találhatnak és építhetnek a szakadék fölött, rádöbbenve hogy a két oldal nem is különbözik olyan nagyon, és valójában mind ugyanazokkal a gondokkal küzdünk/küzdöttünk és ugyanolyan örömöket élünk/éltünk meg. Különösen fontos ez azért is, mert egy öregedő társadalomban élünk, ahol a születéskor várható élettartam egyre magasabb, ugyanakkor egyre kevesebb gyermek születik.

Blogunk ezzel a szándékkal indult, hogy idős emberek történeteit osszuk meg, és interjúkat készítsünk olyan ismert emberekkel, akik valamilyen módon kapcsolódnak a témához.