Legendásan tehetséges, különös asszony volt Zs. Tüdős Klára, mesébe illő életúttal. 1895-ben jómódú, református debreceni családba született, nagyapjáról Móricz Zsigmond a Légy hű mindhalálig című könyvében írt. A híres Dóczy-t kijárva Angliában és Svájcban is tanult az ambiciózus fiatal hölgy, s az Iparművészeti Főiskola után az Operaházban lett műhelyvezető, majd jelmeztervező. Az általa tervezett kosztümökben arattak nagy sikert Kodály Zoltán Háry Jánosának főszereplői. Exkluzív divatszalont is nyitott Pántlika néven, népi motívumokkal díszített, különleges darabjaival osztatlan sikert aratva, itthon és külföldön egyaránt. Még Horthy Miklósné is megjelent az általa tervezett ruhákban.

Őt azonban a rendezés művészete is érdekelte: a Nemzeti Színház igazgatójától, Hevesi Sándortól eltanulta a munka csínját-bínját, s az első önállóan rendezett művében Bajor Gizi játszotta a főszerepet. Anyagi gondokkal küzdő családja kényszerítette első házasságába, ez azonban hamarosan véget ért, és a háború idején, 1942-ben újra férjhez ment Zsindely Ferenc pénzügyminiszterhez, későbbi kultuszállamtitkárhoz, ami végképp a magyar elitbe emelte. Sokan őt tartják az első női filmrendezőnek: a francia hangulatot idéző Fény és árnyék c. első filmjét 1943. karácsonyán mutatták be.

A háború azonban új feladatok elé állította: zsidó gyermekeket bújtatott, illetve a svéd misszióval karöltve több mint 70 embert rejtett el és élelmezett Istenhegyi úti villájában. Élete ezután a szolgálatról, írásról szól, ekkor születik meg Isten markában – Merni élni! c. könyve is, melyből az alábbi kis esszé részlet is származik. Nagyon megfogott, hogy ez a hatalmas sikereket megélt, nagyvilági nő őszintén és mélyenszántóan fogalmaz írásaiban, amikor élete végén számot vet diadalai mellett hibáiról, bukásairól is… Érdemes tehát elolvasni, – akár az egész könyvet - hogy teljesebb képet kaphassunk a különleges nagyasszonyról.

 A tükör

„Kopott, csorba kis jószág. Régi lomok között találtam egy fiók aljában. Csinos kis kígyóbőr táska megmaradt darabja, melyet már régen el is felejtettem. Valamikor, abban az ántivilágban sokat nézegettem benne magamat. Túl magasnak találtam a homlokomat, ezért frufrut vágtam, mert akkor régen nem illett egy nőnek a világító homlok, tudálékos kékharisnyát sejtettek mögötte. Egy lányban pedig a naivság, a szende csacskaság volt a vonzó, s hát én is vonzó akartam lenni.

Úgy mélyen, igazán sosem néztem én bele abba a kis tükörbe. Megelégedtem azzal, amit a felület mutatott. Púdert kentem az orromra, hullámos nagy hajamból szebbnél szebb frizurákat csináltam, kis fekete bársonyszalaggal medaliont kötöttem a nyakamba, s úgy gondoltam, minden rendben van. Azt, hogy a divatos, csinos külső mögött mi húzódik meg, hogy a frufrus homlok milyen nagyravágyó, hiú önzést takar, az eszembe se jutott. Mert hát az ifjúság nemigen szokott a dolgok mélyére nézni. Lefoglalja, kielégíti a látszat, s ha az tetszetős és hódító, az elég neki.

Azóta, amióta a legutóbb a kezembe vettem, tenger sok esztendő telt el, „megrakodva búval és örömmel”. Néha-néha jutott is eszembe, hogy talán nem is az voltam én, akit abban a tükörben láttam. Gondoltam rá, hogy talán a karrierért mindent áldozó, vészes kis béka volt az a nekem nagyon tetsző lány…, de elhessegettem az efféle gondolatokat. Megtartottam a tehetséges, fess, „ki, ha ő nem?” lánynak a képét vénségemig. Isten malmai azonban lassan, de biztosan őrölnek, és nekem újra a kezembe került a tükör… Megvakult üvegje furcsa dolgokat tárt elém, és egyre élesebben! Emberi arcok tűntek fel benne, nem egy, sok! Nők, férfiak, fiatalok, öregek, akiken én pillarebbenés nélkül úgy léptem át, hogy észre sem vettem.

Megrémlett előttem nagyanyám filigrán, hajlott hátú, kicsike alakja, aki úgy szolgált ki engem, a húszéves fruskát, mintha az neki kötelessége lett volna. Szerettem pedig, de soha meg nem kérdeztem: nem fáradt-e, mi bántja, mitől szomorú? – Aztán anyám, akit egy fizetett ápolónő gondjára hagytam, sohasem találva időt a nagyvilági élet forgatagában, kicsit törődni vele, mesélni neki az életünkről, ami pedig nagyon érdekelte. – Aztán egy délceg, csinos úrlovas előkelő alakja, akihez a család adott feleségül, amitől én jogot formáltam magamnak, hogy elhagyjam kislányával együtt, betegen, a nagy szerelemért: a színházért!  (…)

Nagy sikerélményeim voltak, de most, ha a mélyére tekintek a tükörnek, be kell vallanom, hogy csalás volt ez bizony, mégpedig a vastagjából. A rugója egy féktelen elbizakodottság és az emberek lenézése.Szeretet? Hol voltam én attól! Kit is szerettem én voltaképpen? Magamat! De úgy, ahogy a felebarátot kellett volna. Mindnyájunk zsebében lapul valahol egy ilyen tükör, amelyben meglátjuk egyszer magunkat úgy, „amint vagyunk”, megtévesztő szépítőszerek nélkül. Akit az Isten kiválasztott, annak meg kell tudnia magáról az igazat, hogy felsikoltson – a kegyelemért!” (…)

Úgy, gondolom, hogy nekünk, fiataloknak szól Zsindelyné Tüdős Klára üzenete, akik bolyongunk ebben a világban, keresve az élet értelmét. Ő útja vége felé nem a róla szóló cikkeket, az általa tervezett ruhákat és darabokat tartotta a legfontosabbnak… hanem azokat az örök értékeket, melyek az ő életét, és rajta keresztül még sokakét változtatták meg gyökeresen.

(fotók: http://www.pumpkin-paradise.com/)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.