1947. május 10. Tavaszi napfény sütött be a vidéki ház ablakán. Hajnal volt, de egy juhásznak ilyenkor már talpon kell lenni, az állatokat ellátni, kimenni a közeli mezőre… Ezen a reggelen azonban furcsa volt a felesége… zihált, mintha fájdalmai volnának.

„Nagyon rosszul vagyok” – mondta elfúló hangon az ifjú ara. Férje aggódó tekintettel nézte feleségét, és látta, komoly baj lehet.

„Jó, akkor hívok orvost azonnal!”- felelte.

„Ne orvost hívj, hanem bábát!”

 „Bábát?! Azt meg minek?”

Kisfia született azon a reggelen a házaspárnak… Értetlenül, döbbenten álltam a történet előtt.

„Abban az időben nem volt ám ilyen őszinte kapcsolat férfi és nő között!” – kaptam a választ. „És ez nem jelenti azt, hogy nem éltek házas életet. Nappal - a város szokásainak megfelelően – szlovák népviseletet hordtak az asszonyok. A hatalmas, kikeményített, ezernyi csipkével díszített bőszoknya eltakarta a titkokat. Éjjel pedig a sötétben, a dunna alatt történtek a szerelmi dolgok…”

Na igen. Titkok. Manapság csak akkor hallgatunk el valamit, ha valami vaj van a fülünk mögött. A barát, a barátnő csak akkor számít igazinak és „normálisnak”, ha mindig, mindent töviről-hegyire elmond, megoszt. A reggelijét a facebookon, hogy mit álmodott éjjel, a tumblr-en, hogy mi a véleménye, a twitteren, az esti forró csoki mellett pedig a maradékot. Elmondjuk, szinte kényszeresen megosztjuk mindazt, ami velünk történik, legyen szó bolháról vagy elefántról. Pedig lehet, hogy ez a véglet is van olyan kártékony, mint az a titkolózás, mint amit a nagymamám művelt 65 évvel ezelőtt…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.